(Nem) rejtett topográfiák

A második világháború utáni években alig voltak olyan társadalmi és kulturális színhelyek, amelyeket kizárólag homoszexuálisok szerveztek és használtak Közép- és Délkelet-Európában. A szexualitást és különösen a homoszexualitást övező társadalmi tabu, a családon belüli erős patriarchális, heteronormatív és ideológiailag korlátozott nevelés és a szervezett homoszexuális csoportok hiánya jelentős mértékben közrejátszott abban, hogy a homoszexuálisoknak kevés lehetősége adódott a mindennapi életben arra, hogy más homoszexuálisokkal találkozzanak, vagy a homoszexualitás szempontjaival foglalkozó rendezvényeken vegyenek részt.

Egy ilyen helyzetben a homoszexuális viselkedést elfogadó csoportok, főként a nem konformista társadalmi, vallási, kulturális és művészeti körök, a homoszexuálisok közös „menedékhelyének” bizonyultak, olyan környezetet biztosítva, amelyben adott esetben biztonságosan tudtak kapcsolatba lépni hasonló emberekkel, vagy akár platformokat létrehozni a homoszexuális élet szervezettebb formáinak megjelenésére. A különböző kulturális és művészeti környezetekben „már otthonosan mozogva” a szervezett homoszexuális csoportok korai kezdeményezései és rendezvényei különféle kulturális programokat tartalmaztak a homoszexualitás vonatkozásában: filmvetítéseket, kiállításokat, versolvasásokat, beszélgetéseket a homoszexualitásról, színházi és művészeti előadásokat. Az évek során néhány ilyen kezdeményezés éves eseményeken intézményesült, például LMBT+ filmfesztiválokon, LMBT+ olvasótermekben és könyvtárakban, valamint queer költészeti esteken, amelyek közül néhányat ma is megtartanak.

Amikor a korábban kis szubkulturális csoportok szervezett homoszexuális mozgalomként jelentek meg az 1980-as években, az nemcsak azt hozta magával, hogy megnőtt a homoerotikus kulturális tartalmakhoz való hozzáférés lehetősége, hanem egy olyan „queer környezet” megszületését is, amelyben biztonságos módon és túlnyomórészt nem-heteronormatív közegben lehetett szocializálódni. A kizárólag homoszexuálisok számára szervezett klubestek jelezték először ezt a tendenciát, amely lassan kiterjedt a mindennapi szocializáció más területeire is, ami olyan sokszínű sport-, vallási, önsegítő, olvasó- és egyéb csoportok kialakulásában tükröződött, amelyeket kizárólag a melegek és/vagy leszbikusok számára szerveztek.

A speciális meleg és leszbikus folyóiratok további fórumot biztosítottak a homoszexuálisok számára, hogy a helyszíni interakciókon túl is kommunikálni tudjanak egymással: nevezetesen apróhirdetési rovatokon keresztül, ahol szabadon kifejezhették preferenciáikat, és azonos nemű partnert kereshettek. Noha az apróhirdetési rovatok népszerűek voltak a mainstream médiában is, azok a legtöbb esetben még az 1990-es évek után sem voltak nyitottak az azonos neműek hirdetéseinek közzétételére, amelyek csak akkor jelenhettek meg, ha „kódolták” őket oly módon, hogy az olvasók felismerhessék, hogy a hirdető azonos nemű partnert keresett.

A meleg kultúrán belül a „cruising” (nyilvános tereken történő ismerkedés) szintén általános módja volt a szexuális interakciók és partnerek felkutatásának; a cruising körzetek fontos helyet foglalnak el bármely nagyváros vagy turisztikai üdülőhely „meleg térképén”. Az internetes kommunikáció megjelenése (a melegek és leszbikusok számára fenntartott speciális IRC csatornák, később a fontos nemzeti és regionális meleg és leszbikus portálokhoz és fórumokhoz kapcsolódó chatszobák) jelentősen megkönnyítette az LMBT+ személyek közötti kapcsolatteremtést, és különösen a 2000-es évek után a kapcsolódás új trendjei jelentek meg a mozgalmon belül.