A rejtett vágy…

A törvény és a politika viszonyulása a homoszexualitáshoz, valamint a homoszexualitás társadalmi tabu jellege mély nyomot hagyott a társadalomtudományi műveken és kulturális alkotásokon Közép- és Délkelet-Európában a második világháború után. Különösen érintett volt a művészet, ahol a homoerotikus tartalmakat bemutató alkotásoknak bemutató alkotásoknak a cenzúra miatt csak kivételesen sikerült a hivatalos nyilvánosságot elérniük.

Néhány országban, ahol még bűntényként kezelték a homoszexuális kapcsolatot, a homoerotikus motívumokat tartalmazó műalkotások készítését börtönbüntetéssel büntették. Ez volt a sorsa Gennagyij Trifonov orosz költőnek is a Szovjetunióban, akit négy év börtönbüntetésre ítéltek 1976-ban.

Más országokban, mint például Csehszlovákiában, a félreérthetetlenül homoszexuális témákkal foglalkozó alkotásokat a tiltott könyvek jegyzékébe tették, ahogyan Ludmila Pecháčková-Skokanová (Lída Merlínová) két világháború között megjelent regényeinek esetében is, aki korábban közreműködője volt a Szexuális kisebbségek hangja (Hlas sexuálnímenšiny) című folyóiratnak. Azután sem volt jelentős változás a homoerotikus irodalom nyilvános népszerűsítésével kapcsolatban, hogy a homoszexuális kapcsolat már nem számított bűncselekménynek az országban: a homoszexualitással foglalkozó alkotásokat még erősen stilizált és tudományos álruhában is csak szamizdatként publikálhatták, ahogy Jiří Kuběna költő munkáit is. Ebben az időszakban a magyar irodalomban is csak érintőlegesen találhatjuk meg a homoszexualitás témakörét. Azonban a téma szembetűnőbben jelent meg a magyar filmművészetben, ahol az Egymásra nézve című film történelmet írt, mert nyíltan ábrázolta, ahogy két nő csókolózik egy nyilvános parkban.

A homoerotikus tartalmú művészeti alkotások cenzúrája alóli ritka kivételek találhatók még a Német Demokratikus Köztársaságban és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, főleg azért, mert ezeknek az alkotásoknak a fogadtatása és értelmezése olyan nézőpontokon alapult, amelyek nem hivatkoztak kifejezetten a homoerotikus jellegükre. Jürgen Wittdorf grafikusművész Az ifjúságért (Für die Jugend) (1962) és Ifjúság és sport (Jugend und Sport) (1964) című ciklusaiban olyan képeket hozott létre, amelyeknek középpontjában a férfitest fizikalitása és fiatalsága állt erősen homoerotikus jelleggel, amelyet azonban az 1960-as évek kritikái nem említettek meg. Amit kritizáltak, az az országban kialakuló ifjúsági kultúra „túlzott nyugatiasodása” volt. A kritikát azonban ellensúlyozta a rendkívül pozitív fogadtatása annak, hogy a művész a fiatalokat az NDK jövőjének erős, egészséges és magabiztos építőiként ábrázolta. Alkotásainak homoerotikus elemeit csak 40 évvel a képeinek eredeti kiadása után értelmezték újra és ünnepelték meg, néhányat azonban megsemmisítettek 1991-ben.

Hasonló módon France Novšak regényét két tinédzser kapcsolatáról egy zágrábi katolikus iskolában, amelyet 1970-ben újranyomtattak (eredetileg 1938-ban íródott) és amelyből 1976-ban filmes adaptáció is készült, a katolikus oktatás elnyomó jellegét ábrázoló alkotásnak gondolták, amely végső soron „természetellenes viselkedéshez” vezet. Csak az LMBT+ mozgalom 1980-as években való megjelenésével ismerték el a regényt hagyományindító szövegként a korábbi jugoszláv és a szlovén LMBT+ irodalomban.

Az 1980-as évek közepétől és végétől kezdve írók egész sora jelent meg és publikálta hivatalosan alkotásait: akik homoerotikus elemeket tartalmazó elbeszéléseket vagy homoerotikus verseket írtak, vagy nyíltan elkötelezték magukat a homoszexualitás mellett Központi szerepe volt többek között a következő íróknak: Václav Jamek, Radoslav Nenadál és Svatava Antošová a Cseh Köztársaságban, Brane Mozetič, Nataša Velikonja, Suzana Tratnik Szlovéniában, Galgóczi Erzsébet és Nádas Péter Magyarországon, Nikolaj Atanaszov Bulgáriában, Witold Jabłoński Lengyelországban. Ezen kívül a „visszatekintő” érdeklődés miatt elkezdődött az (újra)felfedezése azoknak az íróknak, akiknek homoerotikus munkáit nem publikálták, száműzetésben vagy szamizdatként jelentették meg, vagy akik a peremre szorultak az előző rezsim alatt. Művészek és írók naplói segítették ezt a folyamatot, akik tanúságot tettek a homoerotikus tapasztalataikról. Az epilógus a korábbi irodalmi hagyományok újraértelmezése és felülvizsgálata volt, amely versek és prózák fontos gyűjteményeinek publikációjában nyilvánult meg, amelyek felszínre hozták az irodalomi homoszexuális motívumoknak az előző rezsim alatt „elnémított életét”.