A homoszexualitás dekriminalizálásának útjai

A II. világháború után új politikai konstellációk jöttek létre Közép- és Délkelet-Európában, ám a homoszexualitás jogi kezelése nem sokat változott. Lengyelország kivételével, ahol a homoszexualitást már 1932-ben dekriminalizálták, az európai keleti blokkba tartozó országokban, beleértve a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot, az azonos neműek közti szexuális cselekmények eleinte általános tiltás alatt álltak, elkövetésükért börtönbüntetés járt. A legextrémebb büntetési tétel az 1977-es albán büntető törvénykönyvben található, amely szerint a homoszexuális tevékenységet folytatókat akár 10 év börtönre is lehetett ítélni.

A homoszexualitás II. világháború utáni (újra)kriminalizálásának okai távolról sem általánosíthatóak a régióban. Az mindegyik országra igaz, hogy olyan jogrendet akartak kialakítani, amely megfelelően támogatja a „kommunista társadalom” építésének politikai célját, ám sok egyéb fontos tényező is szerepet játszott, és attól függően, hogy ezek milyen súllyal estek latba, az egyes országok egymástól enyhén eltérő, ám lényeges részletekben különböző módon kriminalizálták és nem egyforma szigorúsággal büntették a homoszexualitást. A különbségek a következő területeken láthatóak: a nem és a szexualitás hivatalos és tudományos megítélése, a homoszexualitás társadalmi elutasítottsága, a szexuális viselkedési formák és kapcsolatok alternatív formáinak hiánya, a II. világháború utáni szigorú születéspolitika szükségessége, a kommunista országok számára paradigmaként szolgáló szovjet politika követése. Ezen tényezők bármelyike dominált is a kriminalizáció indokaként, közös elemük az 1940-es évek végi marxista-leninista kriminológiai elveket is vezérlő felvetés: nevezetesen, hogy a homoszexualitás akaratlagos, tanult szexuális romlottság eredménye. Azért követik el az emberek, mert a burzsoá életmódra vágynak, így a homoszexualitás a szocialista erkölcs ellenpontja, ezért sok esetben ellenforradalmi provokációnak és bűncselekménynek tekintették.

Az 1960-as éveket követően az akkor már egy évtizede folyó pszichiátriai, illetve szexológiai és szociálpatológiai kutatások eredményei változást hoztak a homoszexuálisok tudományos megítélésében, leginkább Csehszlovákiában, Bulgáriában és Magyarországon, ami kihatott a homoszexualitás jogi felfogására is. Ahogy a pszichiátriai és szexológia kutatások egyre inkább a homoszexualitás genetikus predetermináltságát mutatták ki, a homoszexuálisokat elkezdték nem romlott vágyú embereknek, hanem „természetes perverzeknek” tartani, akiket nem lehet felelőssé tenni nemi irányultságukért. Egyes esetekben, mint például a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, nem a szexológiai kísérletek, hanem szociálpatológiai kutatások hozták el a szexuális bűncselekmények rendszerének reformját, amelyet alátámasztott az a tapasztalat is, hogy a büntetés nem rettenti el az elkövetőket a jövőbeli homoszexuális cselekedetektől.

E tudományos kutatási eredmények jelentősen hozzájárultak a dekriminalizálás folyamatához, bár néhány esetben hátráltatták is azt. Ebben, mint a kriminalizálás esetében is, egyéb tényezők is szerepet játszottak az adott ország szociokulturális kontextusától függően. Két általános trend mindenképp megfigyelhető. Azokban az országokban, ahol az 1960-as és 70-es években dekriminalizálták a homoszexuális cselekményeket, a törvényeket a homoszexuális közösségek bevonása nélkül alkották meg egyéni kezdeményezésre, illetve orvosi és jogi szakértők sürgetésére. Ezzel szemben a homoszexuális cselekményeket az 1990-es években dekriminalizáló országokban a folyamat meleg és leszbikus szervezetek és közösségek, nemzetközi lobbicsoportok és LMBT+-szervezetek, emberi jogi szervezetek, illetve az ezeket támogató befolyásos kormányközi és nemzetek feletti testületek hazai és nemzetközi nyomásának hatására indult meg.

A homoszexuális cselekmények büntethetősége nem csak börtönnel fenyegette a melegeket és a leszbikusokat, hanem mindennapi életükre is súlyosan kihatott. A börtönítéletek mellett az állam egy sor elnyomó eszközzel és intézkedéssel kontrollálta és büntette a homoszexuális magatartást. Ahogy az itt felvonultatott számos dokumentumból kiderül, a homoszexuálisoknak bujkálniuk kellett, elhallgatniuk szexuális hajlamukat, magánszférájuk sérült, zsarolták, nyilvánosan megszégyenítették őket, és számos téren szenvedtek hátrányos megkülönböztetéstől szexuális orientációjuk miatt. A dekriminalizálással kapcsolatosan gyakran feltett fontos kérdés, hogy az befolyásolja-e és milyen módon társadalmi helyzetüket. Noha a dekriminalizálással elvonult a homoszexuálisok feje felől a súlyos börtönbüntetés réme, a melegek és leszbikusok mindennapi élete ugyanolyan maradt, a fentebb felsorolt fenyegetettség – ha kisebb mértékben is – továbbra is tapintható, főként az olyan országokban, ahol a dekriminalizáció az 1960-as és 1970-es években ment végbe.

Az azonos neműek közti kapcsolat dekriminalizálását tehát csak egy apró lépésnek tekinthetjük a homoszexuálisok és szexuális orientációjuk törvényi elfogadásáért folytatott küzdelemben. A kelet-, közép- és délkelet-európai országok zömében főként a 2000-es évek után születtek meg a nemi orientáció miatti diszkriminációt tiltó és a nemi orientáció miatti gyűlölet-bűncselekmény elleni törvények. Az azonos nemű párok házasságát és élettársi kapcsolatát, valamint a közös örökbefogadást számos országban a mai napig nem teszi a jog lehetővé. Más országokban, mint például Magyarországon, e jogokat törvényben korlátozzák: a magát illiberális demokráciaként meghatározó Orbán-rezsim 2020-ban lehetetlenítette el, hogy azonos nemű párok családot alkossanak, továbbá súlyosan korlátozza egyedülállóként való örökbefogadási lehetőségeiket; kérvényüket a kormány kivételes módon, saját hatáskörben bírálja el.