A homoszexuális aktivizmus a kommunista államban

Méltó-e egy homoszexuális arra, hogy a kommunista párt tagja legyen? Ezt a kérdést tette fel a homoszexuális Harry White, a Brit Kommunista Párt tagja 1934-ben Sztálinnak írt hosszú levelében annak apropóján, hogy Sztálin 1933-ban újra büntethetővé tette a homoszexualitást a Szovjetunióban. White azzal zárja szerinte megkérdőjelezhetetlenül marxista premisszákon nyugvó konzekvencialista gondolatmenetét, hogy a „születetten homoszexuálisok” elhanyagolható kisebbséget alkotnak, és ezért semmiféle veszélyt nem jelentenek a születések számára a kommunista társadalomban és a proletárdiktatúrában. Ezzel szemben van a homoszexuálisoknak egy másik fajtája, akik „gonoszságból” vagy „gazdasági megfontolásból” homoszexuálisak. Ők általában a burzsoáziához tartoznak, akik azután fordulnak a homoszexualitás felé, hogy „telítődtek a nőkkel való nemi élvezet és a perverzió minden formájával.” A fasizmus a maga belső gazdasági ellentmondásaival e második típusú homoszexuálist termeli ki. Őket helyes tetteikért üldözni.

Sztálin hivatalosan soha nem válaszolt White-nak, de pár szót a beérkező borítékra firkantott: „degenerált gyengeelméjű”. A homoszexuálisokat „elfajzott burzsoáként” leíró képet az összes általunk vizsgált ország osztotta a kommunizmus időszakában. White arra vonatkozó indoklását viszont, hogy miért kell dekriminalizálni a homoszexualitást, már egyáltalán nem osztották a kommunista és szocialista homoszexuálisok a II. világháború után. Az LMBT+ mozgalmak megjelenésével az 1970-es és kora 1980-as években az NDK-ban – akár a kommunista vagy szocialista szimpatizáns homoszexuálisok körében is – White „kétségtelenül marxista premisszáinak” helyét átvette az a meggyőződés, hogy szexuális szabadságaink és identitásunk a magánszférához való megkérdőjelezhetetlen jog része, amely minden egyént megillet, és amely minden specifikusan marxista premisszától függetlenül igazolható, miközben összeegyeztethető a szocializmus alapelveivel is.

Ámbár rengeteg pletyka keringett a médiában homoszexuális politikusokról, kommunista párttagokról, magas beosztású funkcionáriusokról – például Albániában Enver Hodzsáról is az terjedt, hogy homoszexuális – a homoszexualitás politikai tabu volt a kommunizmusban, ami csak az 1980-as években tört meg, leginkább az AIDS megjelenése miatt, ahogy ezt Magyarország és Lengyelország esetében láthatjuk. Bár a klasszikus marxista hagyomány fontos szövegeiből az alternatív szexuális gyakorlatok, köztük a homoszexualitás emancipációja olvasható ki, a valóságban a kommunista államtól mi sem állt távolabb, mint a „szabad szerelem”, amit a Friedrich Engels által megjövendölt forradalmi mozgalmak hirdetettek. A II. világháború után a legtöbb országban a nemiség és a szexuális szokások általános tabunak számítottak, a rendszer ideológiájában a nemiség csak a gyereknemzést szolgálta, minden erotikus vagy pornográf tartalmat cenzúráztak, a „deviáns” szexuális szokásokat kriminalizálták, a homoszexuálisokat üldözték, bebörtönözték és eltiltották őket a hivatalos politikai tevékenységtől.

Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején egyes országokban megjelenő nem-hivatalos LMBT+ aktivizmus első sorban az ifjúsági „iskolán kívüli” terekben szerveződött. Az NDK-ban ilyenek voltak főként a protestáns egyházon belüli munkacsoportok, míg a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban a diák kultúrközpontokban kaptak helyet, amelyek noha állami finanszírozásban működtek, megértőnek bizonyultak az 1968 utáni kísérleti és alternatív kulturális és művészeti önkifejezés iránt. A kommunista rezsimek utolsó éveiben számos meleg és leszbikus aktivista csoport kísérelte meg formálissá tenni működését, hogy a nyilvánosság megismerje őket, és megvalósíthassák politikai programjukat. A Varsói Meleg Mozgalom kérelmét a hatóságok végül elutasították, másoknak, például a magyar Homérosznak sikerült bejegyeztetnie magát.