A sajtónk, a képeink, az identitásunk

A HIV-járvány megjelenése Közép- és Délkelet-Európában megtörte a csendet a homoszexualitással kapcsolatban a nyilvánosságban. Ennek ellenére az elindított diskurzus nagyrészt a homoszexuálisok negatív megítéléséről szólt: klisékről, a homoszexuálisokról mint a társadalom elleni fenyegetésről, akiknek a szexuális vágyaira és jellemére nevetség tárgyaként tekintenek. Az egyik módja annak, ahogy a meleg és leszbikus mozgalmak szembeszálltak ezzel a tendenciával, az önmagukat bemutató beszámolók terjesztése volt a saját maguk által létrehozott és ellenőrzött médiában, meleg és leszbikus folyóiratokban.

A meleg és leszbikus zineknek, közlönyöknek és magazinoknak, amelyek az 1980-as évek és 1999 között jelentek meg Közép- és Délkelet-Európában, három funkciója volt. Azon kívül, hogy az önképviselet eszközei voltak, jelentős szerepet játszottak a megjelenő meleg és leszbikus közösségek önképzésének folyamatában, valamint az identitásuk megteremtésének folyamatában. Az LMBT+ magazinok három funkciója, mint az önképviselet, önképzés és önazonosítás eszközei, különböző szintű jelentőséggel bírtak a meleg és leszbikus mozgalmak kialakulásának különböző időszakaiban mindegyik országban.

Néhány korai, az 1980-as években megjelent zin, mint például a Gayzine és a Lesbozine a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, a Biuletyn/Etap és a Filo Lengyelországban, és valamilyen szinten a Lambda Csehszlovákiában, leginkább önképzésre való eszközök voltak a meleg, leszbikus és alternatív szubkulturális körökben, és főleg ezeknek a köröknek is szánták őket. Az öntudatos jóváhagyás megnyilvánulásaként lehet értelmezni őket arról, hogy miként látták a korai aktivisták és közreműködők a homoszexuális, meleg vagy leszbikus kultúrát, és nem annak eszközeként, hogy pozitív képet mutassanak magukról a nyilvánosság előtt. Néhány nagyobb múlttal rendelkező folyóiratnak különböző prioritásai voltak a publikálásuk különböző időszakaiban. A magyar Mások magazint szamizdat formájában indították el, hogy tájékoztassák és erősítsék a közösséget. A magazin később nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy a társadalom többségéhez is szóljon, és leadott például cikkeket a politikai pártok véleményéről az LMBT+-ügyekkel kapcsolatban a választások előtt. A hivatalosan bejegyzett szervezetek megjelenésével az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején, valamint integrációs célkitűzéseikkel a meleg és leszbikus magazinok olyan platformokként is megjelentek, amelyek a melegek és leszbikusok életmódjának megismertetése és pozitív láthatóságának növelésére szolgáltak a nagyközönség számára. A Cseh Köztársaságban 1991 óta megjelenő SOHO Revue valószínűleg ennek a tendenciának a leginkább paradigmatikus képviselője.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es években az időszaki kiadványok mellett a rádió volt a másik fontos médium, amelyet a meleg és leszbikus csoportok információ terjesztésére és nyilvános ismertségük növelésére használtak. Jóllehet a folyóiratoknál szélesebb körű ismeretterjesztést jelentett, a rádió nagyobb lehetőséget nyújtott a homofób támadásokra és a nagyközönség negatív kommentjeire is. Bizonyos esetekben a hallgatók negatív reakciói mélyre ható nyilvános vádaknak minősültek a közvélemény erkölcsét sértő műsorokban, emiatt néhány műsor mindössze néhány műsorszám után kénytelen volt felfüggeszteni adását.

S11_e07f8d0431

Pálfi Balázs, az „Önazonos” és a „Szappanopera helyett” című műsorok szerkesztő-műsorvezetője, 2010-es évek
fotó, kiállítási nyomat
Háttér Archívum és Könyvtár

Több megjelenítése
S12_63e9e65889

Toni Marošević, a homoszexuális kérdésekkel foglalkozó „Frigid lyuk” rádióműsor műsorvezetője a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, 1984
állókép, kiállítási másolat
Blinken OSA Archívum

Több megjelenítése